Armador oldala

Heves, őszi szél
Lengeti a fákat.
Vérző, sebzett vad
Szeli át a tájat.

Messze jár, messze jár,
Lát sok kies tájat.
Szívét s arcát
Elfedi a bánat.

Megáll, elmereng.
Könnyezik; miattad!
Nyújtanád kezed:
Rádtekint, megriad.

Csalódás, keserv;
Ez kisér utadon!
Megváltást remélek;
Keresem, kutatom.

Heves, őszi szél
Lengeti a fákat.
Nyakamban kötél.
Szorítom az ágat.

Álomtörő, szép hajó,
Tengervizen volna jó,
Mocsár jutott tenéked
Ezzel kell most beérned.

Álomtörő, acélbálvány,
Széllelbélelt szürke márvány.
Világunkat átutaztad,
Útját álltad minden gaznak.

Gyermekdalok hőse lettél
Álmaimban épp kitettél.
Nem erre vagy hivatott;
Régi fényed megkopott!

Ősi pompád ködbe vész,
Nem fog rajtad józan ész.
Remény habja mosson el!
Végtelenbe elcipel...

Álomtörő, szép hajó
Csontok közt, ó rothadó.
Remény habja elmosott.
Én írtam meg a sorsod!!!

Fényes ezüstfolyóként ragyogta be a hold a kietlen utcát. Egy derűs, mozgalmas nyári nap után egyenesen hátborzongatónak tűnhetett az éjszaka hangtalansága. A tiszta éjszaka száraz, illatos levegőt hozott Slighttown városába. A holdfény néhol megcsillant egy-egy elhullajtott szemeten.
Igen Slighttown-ról nem igazán mondhatnánk, hogy tiszta város. Legalább is nem egészen. Ugyan nagy része iskolapéldája lehetne a makulátlanságnak, de ott nem lel ilyen érdekességekre a magamfajta író. A koszos utcákat azonban most megtisztította az éjszaka varázsa.

Ott bizsereg még csókja ajkamon.
Megannyi könny, s oly kevés hatalom,
Hogy összekössem valót s valótlant:
A percet, mely oly fájóan elillant.
Arcomat többé már nem fedi bánat:
Ilyet szemed csak enyémben láthat.
Álmaimban gyötör imádott illatod,
Mit szunnyadó szíved kelletlen itthagyott.

Átok sújtja sorsomat,
Nem értem, hogy miféle...
Lelkedet bár ismerhetem
Nekem csak a tested kéne.

Szíved útvesztőjét bejártam;
Találtam ott titokra, búra.
Nekem ez biz' szórakozás:
Véres, gyötrő tortúra.

Ne sújts engem égi áldás,
Nem kell már a vigasztalás!
Porba sújtott: vak, s néma:
Elragadó, gyilkos téma.

Belenézek: csillognak.
(Szivárványként csalogat).
A skálák közt elbújok;
Elveszettként bolyongok.

"Miért van ez énnekem?
Nem egyszínű a szemem!"
Nem szólok, csak mosolygok,
S színes szívvel csókolok...
 

Éj-homályban látom
Ím vöröslő színedet
Miért adatik nekem
Érdemtelen élvezet?

Csak suhansz, nevetsz.
Futok. Lásd: utánad.
Eltűnsz. S én dühömben
A pokolba kívánlak!

Vágyom rád, szerelmem!
Én érezni akarlak!
Kínos, ködös kéj.
Ez csapott a falnak!

Rímeim fájnak,
Mint maga az idő;
De lassan pereg...
Késik a jövő...

Annyi év, mit széjjelszabott
Oly sok pergő gondolat.
Kérlek téged, ne feledd el
Könnyező, bús arcomat.

Hét esztendő szűkösen
(Bibliai fordulat)
Feledtette méltatlanul
Rendületlen harcodat.

Hálát adni nem tudtam
Még gyermeteg lélekkel.
Szívem immár halhatatlan
Veled nyugszik, veled kel.

Ádáz méreg megölt engem,
Eltakarta arcomat.
Kínzott és elsorvaszott
A végetérő bódulat.

Köszönöm, hogy itt voltál,
S elértek a szilánkok,
Mikör e szív összetört,
S hatalmasat hibázott.

Köszönöm neked most
Mindazt, amit kaptam
S bocsánatodért ím,
Sóhajtozom halkan.

Átkozott város,
Hol mindig csak várok,
Eljött az idő,
Most tovaszállok.

Eltűnök innen,
Végleg és örökre,
Nem hozhatsz halált
Egy őszinte költőre!

Gyilkos dalok,
Mit zengek tova néked,
Elhagylak majd,
S kitépik a szíved!

Éjben ülő
Hülye költő
Térj végre észhez!
Nincs csata, se harc
Te itt csak veszíthetsz.
Tedd le tollad,
Lesz még holnap,
Halgass a jó szóra,
Térj hát nyugovóra...