Van egy lány
Ki szívem lantján
Pengeti a húrokat.
S nem is sejti
Mily nagy kínokat,
S gyötrelmet okozhat.
De nem ő - ki más -,
Ha nem e szív hibás,
Ki e lantot befogadta,
S lelkét egy költőnek adta,
Ki e sorokat most álmosan,
Írja, oly magányosan.
De nem kér érte egyebet,
Sem rózsaszín felleget,
Még csókot sem óhajt az árva,
Ha lelkének apró virága
Ránéz, s fejet hajt,
S nem hallat kacajt.
Kacajt, mi a pillanatot,
Vele együtt az égboltot,
S mindent, mi oly drága,
Mint a szerelem virága
Elhajt tőle örökre
Halált hozva a költőre.
Nem tudom miért hajt,
S hoz rám sok bajt
A bánat rút szava,
Mint vad sas karma,
Szegődött hátamba,
S taszított sötét kriptába.
Szerelem, te reménytelen,
Vad, örök gyötrelem,
Mint a kámfor, tűnj el velem!
Miért vagy hát ellenem?
Öreg múzsa, új veszedelem...
E csatát el nem veszíthetem!
Legutóbbi hozzászólások