Armador oldala

Száznyolcvan, kétszáz
Csak repkednek a számok
Sebaj, gondoltam
Majd rádtalálok.

Szállok feléd
Szelek szárnyán,
Mondd meg mi ez!
Bűnös ármány?

Kebledre ölelhetsz,
Eltaszíthatsz, hiába
Már beléd estem,
S ebbe a hibába!

Egyszerű szavak
A magány tollából,
Társra talál,
Furcsa ábrándból.

Történhet úgy,
Meglátom arcod,
Összeomlok,
Letéped láncod.

Történjen bárhogy,
Egyet ígérhetek:
Nem hagylak el téged,
Igaz szerelmemet!
 

 Éjben nyíló rózsa,
Kietlen kis tenger
Egyre jobban árad
Legvégül majd elnyel.

Furcsa érzés itt bennt,
Feloldódik szívem
Bilincs kattan rajta
Te maradtál nékem!

Viharokból angyal
Irányítja sorsom
Ez éltető erőm
S egyetlen koporsóm.

Próbállak menteni,
De nem, nem hagyod.
Csak sorvadsz, s telnek
Nap után a napok.

Felejtesz, elhagysz,
S kiáltod: segítség!
Nem, nincs többé
Bűneidre mentség.

Itt voltam, vártam,
Sírtam is miattad.
Könnyeim álmodban
Egyengették utamat.

De a valóság más,
Rózsaszín hercegnő,
Áldozat vagy,
Távol a megmentő.

Te ölted meg őt,
Te hiú bálvány
Hát nincs más kiút
Elvisz az ármány.

Szerelem, ó viszonzatlan
Álmok szőtte égő katlan
Mikor váltál ilyen széppé?
Csalódom hát mindörökké!

Furcsa talány,
Találgatás
Íme, lerí rólad
Miben leled
S keresed
Egyetlen kiutad!

Komor épületek,
Sötét sikátorok
Bár gyönge vagyok,
Mégis kitámolygok.

Mélán merednek rám
Az épület falai.
Összesúgnak, megütnek
Búskomor dalai.

Menekülnék, de nem lehet,
Hisz' nem láttam e jelet
Figyelmeztetett, óvaintett,
Mint egy féltő tekintet.

De most már mindegy - legyintett.
Meghaltam szerinted?

Trófeák a karzaton,
Csillapodik vágyad.
Néhány percig csend van,
Aztán újra támad.

Jön, csábít, vért akar,
Újra-újra lázít.
Nem látsz, s szörny vagy,
Minden tetted ámít.

De a vágy is múlik,
Feleszmélsz, s látod;
Hogyan tetted tönkre,
S romboltad világod.

Mélyet sóhajt, elhagy,
Ennyi voltál mára,
Szörnyű, de ez volt,
Vérszomjadnak ára!

Vörös seb karodon,
Itt mart hát beléd,
Örökké viseled
E szégyenfolt helyét.

Andalító vágy,
Mi érted kiált,
Te sötét angyal.
Bontsd ki hát szárnyad
És suhanj
Végtelen kacajjal!

S a sötétség eltűnik
Csillámló ködben
A vágy megmarad
Örökre szívemben.

Ne légy vak angyal,
Lásd most biztosan
Sötétben szeretlek,
Bolondul, magányosan.

Ha olvasod e sorokat,
Síromon térdelve,
Vésd hát a fejfába,
Szeretlek - örökre!

Margóra vetett sorok,
Ti elfeledett korok,
Letűnt gyöngyei,
Bár csillogásod
Nem csillapítja semmi.
Mégis arra kérlek
Költészetem gyöngye,
Légy hát velem mindig
E sorokban örökre!

Csábítasz jóra,
S rosszra egyaránt
Bűn és kárhozat
Egyetlen cimborád.

Én így érzem,
S tudom - tévedek
Ez csak kétség,
S gyerekes rémület.

Költőnek tartasz,
Pedig ember vagyok;
Tárd ki hát karod,
És lásd, tiéd vagyok.

Tudom e sorok
Egyszerűen hatnak,
Ezért nincs itt helye
Pusztító haragnak.

A szerelemnek élek,
Megmondtam párszor
Ehhez tartom magam,
Bár a szó leláncol.

Nem vagyok erős.
S bölcs sem éppen
E sorokat adhatom,
Engesztelésképpen.

Szótlanul az éjszakában,
Mint lenge fuvallat.
Elindulsz, s őszi szél
Pirongatja arcomat.

Talányos vagy, mi tagadás -
Sosem mondtam ellent.
Gondolatok széjjelszórva
Úgy érzem ez kellett.

Nem függ össze többé
A jó, s szép szó.
Nincs menekvés innen,
Te sötét csábító.