Armador oldala

Vörös rózsa, ki szirmait kibontja,
S lelkét legbelül ködfátyol borítja,
Nem kérek választ - e kérdésre nincsen.
Hát légy örök múzsám,
Egyetlen, szép kincsem.

Mélyen szántó gondolat,
Mint irdatlan erény
Megszáll, s nincs többé
Megtévesztő remény.

Miért kínzol engem,
Te mocskos ábránd?
Elevenen eléget
Felizzott máglyád.

Bár tudom, néha én is
Játszadoztam veled,
De szenvedésem, kérlek
Ilyen rosszá ne tedd!

Becsapták, s kihurcolták
A sötétség földjéről.
Megölték, és álarcát
Elvették e hőstől!

Hős? Ugyan! Nem az,
Eldobta a támaszt,
S most ezér' bánkódik a gaz!
De a szándékát díjazd!

S már bánja ez a bitang,
Hogy mohó és elszánt volt.
Az élet már elillant
S dörren a colt.

Hát ennyi volt.

Túl a hegyen, völgyön át,
Érzem a  szerelem illatát,
Mit felém fújt az őszi szél,
Hát kövesd, fuss, ne félj!

Messze van még, ó, a hajnal,
Csábít engem víg kacajjal
De kedvesem ölén helyem,
Ott álomra hajthatom fejem!

S hallhatjuk e nagy világ
Minden búját, s baját,
Szívünket az nem bántja,
Ez a szerelem világa.

Vadócom, kit jelleme
A múzsák közé emelt,
S hatalmas szíve,
Nem ismer lehetetlent.

Hát taníts meg engem,
Igaz szerelemre,
Gyere hát velem,
Virágos kertünkbe.

A szerelem kertje ez,
A természet műveli.
A sors annak kedvez,
Aki nem feledi.

Túl a völgyön, hegyen át,
Érezd a  szerelem illatát,
Mit feléd fújt az őszi szél,
Hát kövess, fuss, ne félj!

Van egy lány
Ki szívem lantján
Pengeti a húrokat.
S nem is sejti
Mily nagy kínokat,
S gyötrelmet okozhat.

De nem ő - ki más -,
Ha nem e szív hibás,
Ki e lantot befogadta,
S lelkét egy költőnek adta,
Ki e sorokat most álmosan,
Írja, oly magányosan.

De nem kér érte egyebet,
Sem rózsaszín felleget,
Még csókot sem óhajt az árva,
Ha lelkének apró virága
Ránéz, s fejet hajt,
S nem hallat kacajt.

Kacajt, mi a pillanatot,
Vele együtt az égboltot,
S mindent, mi oly drága,
Mint a szerelem virága
Elhajt tőle örökre
Halált hozva a költőre.

Nem tudom miért hajt,
S hoz rám sok bajt
A bánat rút szava,
Mint vad sas karma,
Szegődött hátamba,
S taszított sötét kriptába.

Szerelem, te reménytelen,
Vad, örök gyötrelem,
Mint a kámfor, tűnj el velem!
Miért vagy hát ellenem?
Öreg múzsa, új veszedelem...
E csatát el nem veszíthetem!

Tovább léptem, s így leszek közel,
De szép szemed így is csak feltüzel.
De Sappho lelke adhat közelséget.
Végzem hát a költői kötelességet.

Oly sok elveszett gondolat, mit kutatok,
De ez mind csak hozzád vezet.
Örök feledést mégsem kívánhatok.
Ilyen hát a szerelmes végzet.

Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá... Amikor elkezdtem szerkeszteni ezt a blogot, komoly szándékaim voltak, csak épp kevés lelkesedéssel. Kicsit szabad, kicsit komoly, kicsit világmegváltó akartam lenni. Persze, egyik sem sikerült. Azt hittem, hogy a gondolataimmal hatni tudok az emberekre. Feltételeztem, hogy ha egyszerűen prózába öntöm mindazt, amit érzek, gondolok a világról, többnek, okosabbnak tűnök. Nem tudom ez hogy sikerült, de most már nem is érdekel. Megváltoztak a dolgok. Elragadott valami, valami ami azóta megváltoztatta az életem. Ez volt a költészet. Kezdetben egy reménytelen szerelem miatt, később már-már megszokásból. Akik olvasták a műveimet, mind tehetségesnek tartanak. Nem leszek önhitt, de úgy érzem több ember véleményére is lehetek kíváncsi. Legyen hát, mostantól minden versemet itt fogom publikálni.
Remélem tényleg olyan jók, mint mondják.

Armador

Az élet nem ok-okozati összefüggésekből áll. Minden egy okra vezethető vissza, de mi csak az okozatokat ismerjük vagy még azokat sem. Nagy balgaság lenne azt állítani, hogy mindennek oka van. Legalább is ebben a formában biztosan. Ha logikusan végiggondoljuk minden ok valamely másik ok következményének a következménye vagy fordítva. Variálhatnánk a végtelenségig. Tehát: a világ lehet egy hatalmas ok-okozati összefüggés, melyben minden következmény egy okra vezethető vissza, csak az ok ismeretlen számunkra (ergó próbálhatjuk felderíteni) vagy beletörődhetünk az emberi elme inkompetenciájába a relatív végtelenség irányába. Ákárhogyis, a világot nem megérteni, hanem megélni kell, ahogy nekünk jó.

Hit. Egy szó és mégis mennyi dolgot jelent. Talán túl sokat. Valakinek a reményt, valakinek a boldogságot, valakinek az élet értelmét, és van, akinek mindazt, ami ellen küzd.
Most biztos arra gondolnak, hogy a vallásokat utálom. Nem, legalábbis nem egészen. A vallások a hit(ek) kiterjedtebb formái. Szabályokkal, korlátokkal, határokkal.
Kérdem én: miért olyan reményvesztett az emberiség, hogy az élet értelmét egy felsőbb hatalomhoz köti?! Talán ez a közös az emberekben: a haláltól való félelem. De miért? Miért félünk attól, amit nem ismerünk? Amit nem ismerünk... Mennyi ember lelte már halálát azért, mert olyat tettek, mondtak, vallottak, állítottak, amitől a többség azért félt mert nem ismerte... Vajon jobb most nekik odaát? Ha egyáltalán van olyan... Az egész egy mocskos vérrel és könnyekkel itatott ördögi kör. Talán ez maga az élet? Kiderül valaha? És miért van az, hogy ezek a kérdések csak minket, embereket foglalkoztatnak? Vajon az állatok nem elég értelmesek ehhez vagy ők már tudják a választ? Talán ők értik az élet értelmét, és ezért nincs szükségük szabályokra, határokra. Az értelem, az emberiség ereklyéje és rabigája. Tudni akarunk mindent, de mindig csak kérdezünk. Csodákra várunk, pedig aki belekóstolt a való életbe, tudja, hogy olyanok nincsenek. Hatalomra vágyunk, pedig tudjuk, hogy vér fog tapadni a kezünkhöz. Többet szenvedünk attól, amit meg sem kapunk, mint attól, amit elveszítünk. Ilyenek vagyunk mi. Magunkkal vagyunk megátkozva.